Bevezetés
Tájékozódni nem könnyű dolog. Az internet káoszában mindenre és mindennek az ellenkezőjére találhatunk bizonyítékot. Hogy mit fogadunk el igaznak? Leginkább azt, amit szeretnénk.
Vegyük például a világ mai problémáit. Akadozik a világgazdaság gépezete, drágul minden termék és szolgáltatás, ahogy a benzin és más az energiaforrások is, és egyre gyakoribbak a szélsőséges időjárási viszonyok. Egyre szennyezettebb a környezet, miközben a társadalmat elszegényedés, romló közbiztonság fenyegeti. Ebben a helyzetben mi sem természetesebb, mint a világ legolcsóbb és legnagyobb adatforrásához fordulni kérdéseinkkel.
A válaszokat keresve akár neveltetésünk, vagy családunk zaklatott múltja is elég lehet ahhoz, hogy magyarázatként olyan gondolatfüzéreket fogadjunk el, amik a bajokat egy hagyományosan ellenszenves bűnbak nyakába varrják. Például egy csoportéba. Legyen az ideológiai vagy etnikai, az egyenlet szinte ugyanaz, a változó pedig ilyenkor 'A', vagyis 'a' náci, 'a' zsidó, 'a' cigány, 'a' kommunista stb. – attól függően, rajtunk vagy felmenőinken a történelem mely szakasza gázolt át. Ez lokális vagy nemzeti szinten jelentkező nehézségekre ideális „megfejtés”, mely világosan elkülöníthető 'mi' és 'ők' viszonyon alapul, tökéletesen kirajzolódó ellenségképpel.
Ha családtörténetünk nem égette belénk az ellenségképet, és nyitottak vagyunk a világot nemzetközi összefüggéseiben szemlélni, USA, Kína, Izrael, vagy a globálisan terjeszkedő vállalatok is okolhatók a világot sújtó problémákért. Utóbbiban, vagyis az antiglobalizmusban (és az ehhez sokszor kapcsolódó környezetvédő mozgalmakban) ráadásul tetten érhető egyfajta poszthippi lázadás, alternatíva nélküli rendszertagadás, ami modern vallásként nyújtja az összetartozás örömét. Hovatovább, egy multinacionális vállalatot utálni sokkal veszélytelenebb, mint egy népcsoportot (ami nem lenne p.c.), nemzetközi közösség is formálható belőle, és könnyen kapcsolható liberális eszmékhez – ami egyébként logikai bukfenc. (szabadság → szabad piac → gazdasági növekedés → pénzügyi hatalom → politikai befolyás ≠ szabadság)
Akinek ez sem elég, az országhatárokon átívelő titkos csoportosulásokba tömörülő világhatalmi elit számlájára írhat mindent, ami rossz és egyben érthetetlen. Ez a korábbi ellenségképeknél izgalmasabb, és egyfajta „aha!” érzést okoz, mint minden új összeesküvés-elmélet. E témában jó ideje filmek is készülnek, ezeken keresztül kellemes borzongással csodálkozhatunk rá a készítők által leleplezett „valóságra”.
Tehát a repertoár óriási, az internet pedig ontja a válaszokat, tetszésünk szerint. A sokkoló dömpingben nem csoda, ha alig tűnik fel egy-egy olyan alkotás, ami eddigiektől eltérő, szokatlan mércét használ.
A tárgy
A Zeitgeist filmek szokatlan mércét használnak. Eszközeikben nagyon hasonlók a többi összeesküvés-elméletet ismertető műhöz. Szuggesztív zene, és nyugodt, határozott narrátorhang kísér végig – sokszor oktatófilmes tempóban – egy összetett, a rendszerünk betegségeit taglaló gondolatmeneten. A tömény, elsőre talán nem is minden részletében befogadható, és ráadásul kifejezetten hosszú filmek mögött profi munka, és jól felépített érvrendszer húzódik meg. A már említett mérce pedig a logika és az ésszerűség. Nem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy a tényekből levont következtetések Peter Joseph, a filmalkotó véleményét tükrözik – miközben ez persze semmilyen irányba nem kellene befolyásolja a nézőt. Ezt csak annyit jelent, hogy a szerző sem tévedhetetlen, kijelentései nem megkérdőjelezhetetlen axiómák, és természetesen ő is egy szubjektív szemlélő, akik objektív összefüggéseket keres. Ha tehát a néző hajlandó átadni magát a művek gondolati sodrásának, izgalmas szellemi kalandban lehet része, és komoly muníciót gyűjthet számos kérdés továbbgondolására. (Amennyiben az érdeklődőt a készítő is érdekli, könnyen megtalálja a vele készült interjút. Pl: itt)
Kifogásolhatjuk tartalmukat vagy esztétikájukat, de tény, hogy Peter Joseph az említett filmekkel nagy port kavart. Hatásukra jött létre a Zeitgeist-mozgalom, ami a filmben elhangzó állításokkal szimpatizáló, és a második filmben (Zeitgeist Addendum) megjelenített, Jacque Fresco által megálmodott alternatív technológiai társadalom megvalósítását támogató emberekből áll.
A tárgy bírálata
Aminek támogatója van, annak ellensége is. Noha az alapgondolat szellemi nyitottságra, az eddig alkalmazott sablonokat elvető szemléletre buzdít, mégis vannak, akik e mögött is konspirációt sejtenek. Dühödt fórumozók, cinikus cikkek, és persze filmalkotások is (természetesen összeesküvés-elméletes stílusban) figyelmeztetnek az agymosás veszélyére: a Zeitgeist-os manipulációra.
A továbbiakban ennek a jelenségnek a visszásságaira próbálok rámutatni, egy konkrét film példáján keresztül.
A tárgy bírálatának kritikája
Zeitgeist-csapda: A Transzhumanista Dilemma – ez a Peter Joseph kijelentéseit és a Zeitgeist-mozgalom alapvetéseit kritizáló film címe.
Érdemes rögtön a címnél elidőzni egy kicsit. Mi is az a transzhumanizmus? Egy olyan irányzat, ami az ember technológiai találmányokkal való fejlesztését tartja a fejlődés útjának. Mielőtt reflexből kiborgokat vizionálnánk, feltehetjük a kérdést, mit jelent ez, mi vele a baj, és vajon hol húzódnak a határai?
Például aki mesterséges anyagokból készült csípőprotézist kap, vagy platina darabkákat ültettek a fejébe egy koponyasérülés után, az transzhumanista? Netán a szilikonmell-beültetés és botoxkezelés mögött is meggyőződéses ideológiai elkötelezettség rejtőzik?
Bármilyen furcsa, de visszamenőleg ritkán merül fel a gyanú, hogy a ma már megszokott technológiák valaha az emberiség alattomos szándékból való megváltoztatására jöttek volna létre. Egyszerűen használjuk, mert az életünk része. Nem gondolunk arra, hogy az internetet eredetileg katonai céllal találták fel, miközben sajnos arra sem, hogy egy olyan ártatlan találmány, mint a televízió, milyen mértékig változtatja meg az emberi viselkedést. (Ajánlom e témában a Network című filmet.) Ma már nevetséges a hajdani aggodalom, amit az autógyártással, vagy a repüléssel szembeni előítélet generált, és mai előítéleteink valószínűleg éppen ilyen nevetségesek lesznek az eljövő generációk számára.
A technikai fejlődés valóban felvet etikai kérdéseket, de nem azon a szinten, ami magát a fejlődést kérdőjelezné meg. Mindjárt ott van például a személyiségi jogok problémája. Emailjeinkkel, SMS-einkkel nap mint nap rengeteg információt adunk ki magunkról, és ezek könnyen tárolhatók, visszakereshetők, rendszerezhetők. A web2 és az internetes közösségek divattá váltak, ezeket használva hatalmas személyes jellegű adatmennyiséget helyezünk valójában ismeretlen helyre, távoli szerverekre. A szakemberek szerint a jövő is ez: a háttértárak helyett úgynevezett adatfelhők tárolják majd állományainkat, vagyis eljön az az idő, amikor már nem lesz szükség eszközeinkben háttértárra. Közben fejlődik a mesterséges intelligencia is, melynek alapelemeivel az internetes keresőmotorok felhasználó szokásokat beazonosító algoritmusaiban találkozunk.
Egyik oldalról nézve kényelmes, másik oldalról viszont ijesztő, amerre haladunk. A technológiai lehetőségek bővülésével tehát korántsem a transzhumanizmus a valódi dilemma, hanem az, hogyan tartható meg a személyes szabadság és az egyéni döntési jog egy jelenleginél sokkal magasabb szinten komputerizált és kibernetizált társadalomban, amiben az egyént a rendszer eszközigényénél fogva, illetve személyes adatai birtokában kiszolgáltatottá teheti.
Visszatérve a filmre, rögtön a nyitó jelenet sötét képet fest Peter Josephről. Személyes vallomását a gyerekvállalásról, mely eredetileg a róla készült interjúban hangzik el, az alkotó háromfelé vágta, az elejét kihagyta, a szüneteket pedig feldíszítette Alan Watt B. Russellről és Huxleyékról szóló mondatával. A film azt sugallja, Peter Joseph véleménye összefügg az utóbbiak népességszabályozást támogató irányzatával. Noha ez tényszerűen is tévedés, hiszen maga Peter Joseph csak annyit állít, hogy egy új értékrend elterjedésével szabályzás nélkül is mérséklődne a népességnövekedés, nem világos, mi a probléma a tudatos hozzáállással. Mi értelme lenne vitatkozni azzal a ténnyel, hogy egy biológiailag és társadalmilag is kódolt viselkedési minta szerint utódokat kell létrehoznunk, tekintet nélkül Földünk eltartóképességére?
A biológiai ok nyilvánvalóan a faj túlélési törekvésére vezethető vissza, a társadalmi motiváció azonban ennél valamivel összetettebb.
A népszaporulat a törzsek, majd később a nemzetek szintjén valóban létkérdés volt addig, amíg a munkaerő és a haderő ezzel szorosan összefüggött. A háborúk és járványok hatását a fejletlen orvostudomány nem tudta ellensúlyozni, így a mainál sokkal alacsonyabb átlagéletkor mellett nem fenyegetett a túlnépesedés problémája. A technika fejlődése azonban lehetővé tette, hogy a közösség ereje ne tagjainak számában mutatkozzon meg, és ezzel egyszerre utat nyitott az egyén átértékelődésének. Ha az egyes ember puszta létrejötte már nem feltétele a közösség fennmaradásának, azaz önmagában nem feltétlenül hasznos, akkor a reprodukciós ösztön leválik a közösségi érdekről, ha pedig a csoport számára teher, kifejezetten szembe kerül vele. Az élet tehát közösségi szempontból nem abszolút érték, hacsak nem deklarálja ennek ellenkezőjét valamilyen, társadalmilag elfogadott szabályrendszer. Ilyen rendszer a vallás.
A vallás keretei közt a közösség és az egyén egyaránt megszabadul a globális felelősség terheitől, és az emberiség sorsát egy felette álló, ismeretlen entitásra bízza. A szabályok betartásáért cserébe védelmet kap – miközben természetesen az isteni parancsot követve szaporodik és sokasodik. A vallás az erkölcsi iránymutatásaival megkönnyíti a közösségi együttélést, de logikája globális szinten nem értelmezhető, és nem is ellenőrizhető, mivel annak láncolata bizonyos ponttól a transzcendens dimenziókba vész. Sem a kereszténység, sem más hagyományos vallás nem foglalkozott a túlnépesedés problémájával, hiszen ez a probléma a vallásalapítók korában, és utána még több száz évig nem is létezett.
A vallás szemszögből vizsgálva tehát az utódnemzés kérdését, nincs értelme az 'életminőség' fogalmának – a gyermek áldás, ahogy ez a mi nyelvünkben össze is olvadt egy szóvá, kifejezve, hogy a vallás az új életere, mint abszolút értékre tekint.
Ellenben egzisztenciális értelemben annál inkább van értelme az élet minőségéről gondolkodni.
Egy újszülött gyermek lehetséges életpályája a szerint rajzolódik ki, melyik társadalomban és azon belül milyen családban látja meg a napvilágot. Életének minősége alapvetően függ génjeitől, a rendelkezésére álló testi és szellemi táplálék mennyiségétől, valamint minőségétől. Jövőjében lehetnek kitörési pontok, melyek új társadalmi és szellemi síkra terelhetik sorsát, ezekkel viszont csak akkor tud élni, ha környezete erre felkészítette, és genetikai adottságai is megvannak hozzá. Az a tény, hogy az egyéni fejlődésnek vannak biológiai és társadalmi kritériumai, igazságtalannak tűnik. Ennek ellensúlyozására a vallás hitelvek igazságát és az isteni törvényeket nyújtja, amik előtt – állítása szerint – minden ember egyenlő. A vallás tehát nem avatkozik be a társadalmi viszonyokba, inkább rögzíti azokat.
Az adottságokon alapuló egyenlőtlenség feloldására a valláson kívül a társadalmi szolidaritás nyújtana megoldást. Ennek keretei azonban korlátozottak, hiszen a társadalom anyagi és szellemi erőforrásai éppúgy a kompetitív gazdasági rendszertől függenek, mint az egyénéi. A közösség teherbírása így csak addig terjed, amíg az azt fenntartó egyes ember nem kényszerül túl nagy áldozatra. A közösségek közti szolidaritás ugyanilyen törvényszerűségeket mutat, ha nagyobb egységeket tekintünk.
(Jó példa az EU-s országok gazdasági válságra adott reakciója: amint komoly volt a baj, az országok – felülbírálva a közösségi szabályokat – saját problémájukat kezdték orvosolni, akár a közösség kárára. Ha a válság tovább mélyül, a hibái miatt meggyengült közösség széthullhat. Napjainkban ennek megakadályozására hoznak tagjai áldozatokat.)
Vagyis a kör bezárult, hiszen sem korábbi, sem a jelenleg fennálló értékrend nem képes kiküszöbölni az egyenlőtlenséget, melynek mértéke egy ponton túl a rendszer összeomlásához vezet. A rendszer fenntartásában érdekeltek minden erőfeszítésükkel e pontot akarják elkerülni, de ez tisztességes eszközökkel már egyre kevésbé lehetséges. Így két választásuk marad: vagy engedni az összeomlást, ami káosszal fenyeget, vagy kiépíteni egy erős, modern, központosított diktatúrát.
Utóbbival kapcsolatos balsejtelmeit Peter Joseph is megfogalmazta első Zeitgeist filmjében. Világosan állást foglalt a nemzetközi hatalomkoncentrációval, a tömegeket befolyásoló manipulációval, a szándékos népbutítással szemben. A beültethető azonosító chipet sem üdvözlendő vívmánynak, hanem egy félelmetes lehetőségnek véli a hatalom kezében.
Persze a fejlett technológia segítségével tömegeket kontrolláló világhatalom rémképe nem új gondolat. Többek közt Russell, Huxley, Orwell, Wells, műveiben sokat elmélkedett erről. Ezt azonban súlyos tévedés úgy beállítani, mintha a jövőről alkotott vízió valójában az általuk vágyott utópia lenne.
(Érdemes a filmben sokat emlegetett Bertrand Russell életútját és írásait közelebbről is tanulmányozni. Még ha filozófiájával nem is értünk egyet, könnyen beláthatjuk, milyen távol esik valódi szemléletétől a műveiből kiragadott, és néhol hibásan lefordított idézetekből sejtetett gonoszság.)
Felmerül a filmben az eugenika kérdése is. Itt is - hasonlóan a transzhumanizmus esetéhez -, indokolatlan paranoiával találkozunk. A Venus Project alkotója semmiféle embergyárat, gén- és testjavító technológiát nem tervez direkt módon az általa elképzelt alternatív társadalomképbe, noha ennek megvalósíthatóságához nyilvánvalóan közelebb kerülünk a tudomány fejlődésével. Az, hogy vannak, akik majd ilyen lehetőségekkel élve változtatni akarnak magukon, éppenséggel az egyéni döntésükön múlik. Az egyén döntéseit viszont a közösségnek egészen addig nem lenne joga felülbírálni, amíg az a másik személyt, vagy a közösséget nem sérti. Nyilvánvaló, hogy új viszonyokhoz új szabályok kellenek, és ezek kidolgozása kulcsfontosságú lesz arra nézve, miként őrizheti meg az egyén szuverenitását.
A film időnként igyekszik releváns problémákat felvetni. Például azt, hogy egy modern, új rendszerű társadalom ténylegesen hogyan valósul meg, az elveken túl, a gyakorlatban miként építhető fel, milyen elemekből. Gondolatébresztés helyett viszont továbbra is a Zeitgeisthoz egyáltalán nem kapcsolódó retro-scifi részletekkel, és témába nem illő, de időnként érdekes idézetekkel lep meg minket a filmalkotó. Sajnos nem tud túllépni a transzhumanista-darwinista Új Világrendes prekoncepcióján, lépten-nyomon csúsztat, és a 'lehetségest' összemossa a 'kötelezővel'.
Hogy valami igazán pozitív is elhangozzék a műről, a második felében megjelenik G. Edward Griffin, és figyelemre méltó eszmefuttatással áll ki az individualizmus mellett. A közösség és egyén viszonya rendkívül érdekes kérdés, és komoly társadalomfilozófiai mélységekig lehet eljutni azon spekulálva, miként változik a közösségbe szerveződő egyén szabadsága, illetve van-e értelme a közösségről, mint önálló entitásról beszélni. A libertariánus eszme megannyi irányzata foglalkozik ezzel, és talán ezen szellemi források is komolyan hozzájárulhatnak egy majdani alternatív társadalom létrehozásában. Egészében véve mégsem világos, mindez hogy kerül ide, milyen módon cáfolja a Zeitgeist állításait. Ha minden áron valahogy közös nevezőre akarjuk hozni a két dolgot, például kijelenthetjük Jacque Frescoról, hogy ő ebben a viszonyítási rendszerben egy konzekvencialista libertáriusnak számít – de ezzel egy tapodtat sem haladtunk előre. Griffin individualista kortesbeszéde végül is sok helyen egybevág Peter Joseph gondolataival; egy erőforrás-alapú gazdaság társadalmi berendezkedésénél sem tekinthetünk el az egyén szempontjaitól, mert ebben az esetben valóban csak egy újabb diktatúrát hoznánk létre. Ennek elkerüléséhez kifejezetten hasznos lehet akár Griffin, akár más libertáriusok véleményének megfontolása.
Záró gondolatok
Komikus, hogy a film Peter Josephet az „Új Világrend” agitátorának tekinti. Vajon ez abból a csavaros logikából ered, hogy bármilyen rendszerkritika vagy ideológia képes megosztani az embereket, és ennek folytán a jelenlegi rendszernek is támogatókat toboroz? A valóságban tényleg van ilyen hatása.
Láthatóan van, aki a Zeitgeist filmek állításait mereven elutasítja, és ez a réteg is két részre oszlik: 1. akik nem értik, 2. akik nem akarják érteni, hiszen a jelenlegi szisztéma haszonélvezői, vagy vak elkötelezettjei. (Hozzá kell tenni, hogy a másik oldalon is vannak egyszerű 'hívők', ők kritika nélkül szajkózzák P. Joseph és Fresco szavait.)
A részben elutasítók tábora is elég színes, köztük találunk olyat, akit már egy másik összeesküvés-elmélet „megvilágosított”, és számos kritikust, akinek Zeitgeist-es gondolatok túl puhák, esetleg túl kemények.
Odáig viszont kevesen merészkednek, hogy paranoid módon épp e gondolatok megfogalmazójában lássák az ellenséget. A szóban forgó 'ellenfilmnek' ez is sikerült. Miután Peter Joseph kijelentette, hogy vannak produktívabb, haladóbb csoportok, mint az Új Világrendet tagadóké, az alkotó levonta a tanulságot: bizonyára ő is az Új Világrend ügynöke. Ez a pazar logika nem állít mást, mint: aki nincs velünk, ellenünk van.
Foglaljuk tehát össze röviden, mit tudunk meg e filmből:
Peter Joseph kreált problémákat vet fel azzal a céllal, hogy pánikot keltsen, aminek hatására a társadalom ijedtében belemenekül az új, Peter Joseph által felkínált rendszerbe, melynek neve Venus Project. A technológiai munkanélküliség, az éhezés, a gazdasági érdekből kirobbantott háborúk, a pénzügyi spekulációk okozta válság, a túlnépesedés, mind csak kreált problémák. (David Icke) Peter Joseph ezekre hivatkozva filmjeiben, követve a „Quintus Fabius-féle módszert: halogassunk, halogassunk, kerüljük a konfrontációt”(Griffin) egy új értékrend elfogadására szólít föl, és mozgalmat alapít, ami a fennálló rendszer megváltoztatását célozza. (?) Szövetkezve a transzhumanistákkal, technokratákkal, Fabianista kollektivistákkal, az ENSZ-szel és az UNESCO-val a háta mögött Aldus Huxley elképzelésein alapuló diktatórikus társadalmat akar létrehozni, melyben egy fizikailag és genetikailag feljavított elit önálló fajjá válik, és uralkodik a rabszolgasorba taszított tömegen, melynek tagjai „érzelmekkel és gondolatokkal lesznek feltöltve”.(?) Russell, Orwell, a Huxleyk (ráadásul az idősebb még Darwinnal is jóban volt), Ehrlich és Wells mind ennek a sötét tervnek a részletein munkálkodtak, ami valójában az Új Világrend.
Nem vagyok tisztában vele, hogy a „Zeitgeist-csapda: A Transzhumanista Dilemma” készítőjét milyen szándék vezérelte. Kritikus néző számára a tárgyi tévedések és a logikai következetlenség miatt az objektivitásnak és tudományosságnak még csak a látszatát sem tudja kelteni, viszont a tájékozatlan kíváncsiskodóban talán el tud ültetni némi félelmet és gyanakvást a Zeitgeist-mozgalommal szemben. A félem gátolja a szabad gondolkozást és a kreativitást, és ezzel lassít mindennemű fejlődést.
Hogy ez kinek jó, vajon kinek az érdeke? Talán majd erről is készít valaki egy filmet – természetesen összeesküvés-elméletes stílusban.
