Jövőfüggő

A hatalmat birtokló hatalma megtartásához alapvetően háromféle eszközt használ:

1. szimpátiát kelt, amivel elnyeri a tömeg rokonszenvét és bizalmát
2. az őt hatalomba tartani képes kritikus tömeg érdekei szerint irányít
3. kényszert alkalmaz

Szimpátia

A szimpátia az uralkodó iránt emberi arcának megmutatásával kelthető fel. Ha öröklött a státusza, ez könnyebb, hisz törvényben rögzített hatalmán mit sem változtat, ha közvetlenségével, fesztelenségével, nyíltságával, netán apróbb hibáinak elismerésével rokonszenvet kelt. Leereszkedik a nép közé, és ezzel is bizonyíthatja nemes erényeit, az összetartozás magasztos eszméjével elhomályosítva a származásból eredő különbségeket.
Ha romantikus alkat, hősi tettekkel is gazdagíthatja profilját, de ez koránt sem kötelező. Nem úgy, mint a nép egyszerű fiánál, akit csodálatos képességei, vitathatatlan tehetsége emelt méltó helyére. Utóbbinak hatalma megszerzése is fordulatos történet, általában forradalom, vagy valamilyen vész, melynek fenyegető réme kényszeríti vezető szerepre. Jól áll neki a szerénység, és esetleges egyszerűsége – ad absurdum faragatlansága – kifejezetten bocsánatos, mondván: csak semmi manír, szimplán magát adja. A nép nyelvén beszél, nem ritkán azért, mert máshogy nem tud.

Furcsa mód a nép egyszerű fia könnyen lesz diktátor, mert beleszeret szerepébe, és nehezen válik meg tőle. Ráadásul ekkor kialakul a rettegés attól, hogy körülötte nála nagyobb forradalmárok is lehetnek, akik az ő székére aspirálnak, így azok politikai vagy konkrét gyilkolászása is napirendre kerül. A diktátornak nincs törvénybe foglalva személyes hatalma, ezért mindig erőt kell mutatnia, ha a véget – legalábbis az ő uralkodásának végét – sejti. Stabil, hosszan működő diktatúrákban a diktátori szerep öröklődhet, ami a hatalmi berendezkedésnek monarchikus jelleget kölcsönöz.
A diktátor iránti szimpátia ritkán őszinte. A felé irányuló pozitív gesztusok inkább a megszokáshoz való ragaszkodásból, és a félelemből táplálkoznak. A diktátor magát nem gondolja diktátornak, és „rajongói” is inkább messiásként tekintenek rá. Ha a diktatúra keretei kiszámíthatóak, egy idő után az elnyomott tömegben is kialakul egyfajta társadalmi apakomplexus.

A demokráciában is fontos faktor a szimpátia. A választópolgárok többsége nem a programok, értékek, vagy az eszmei megalapozottság mérlegelésével voksol. Megnézi a fotókat, egy tévéinterjút, elolvassa az újságot és megkérdezi szomszédját. A kiindulópont mégis saját elfogultsága, mely családja múltbéli tortúráitól nagyban függ. Ezt kis mértékben befolyásolhatják a kampányban elhangzó ígéretek, melyek nagyívű egzisztenciális és morális fellendülésről biztosítanak. Ily módon a választáson induló politikus a megfelelő kulcsszavak minél szenvedélyesebb ismételgetésével célhoz érhet az ő oldalához tartozó „klub” tagjainál – feltéve, hogy külső, valamint verbális adottságai szimpátiát keltenek. A tartalmi kérdés másodlagos, elég annyit elhinni, hogy jobbat és ügyesebben akar tenni, mint elődei.
A demokrácia nagy hátránya az elhasználódás. A jó stratégiával megszerzett hatalom pár évre (nálunk négy) viszonylagos nyugalmat biztosít, de már az első pillanattól lehet vágni a centit, hisz előbb-utóbb eljön ismét a megmérettetés ideje. Ekkorra már eredményeket kell mutatni, igazolni, hogy nem volt hiábavaló a mandátum. Csak úgy, mint a hatalomba kerüléskor, a politikusnál itt is fontos a szimpátia, amivel kellő hitelességet kölcsönözhet a ciklus végén esedékes számvetéshez. Aki ellenzéki volt, kicsit jobb helyzetben van: hivatkozhat arra, hogy valós, operatív hatalom híján eddig csak a jogos kritizálás esélye adatott meg, és megígérheti, hogy a szimpatikus, szakértő hatalom etalonja lesz, amint bizalmat kap a kormányzásra. Ha már minden szereplő volt valaha kormányon, csak a kollektív feledékenységben bízhatnak – és persze a saját oldalukon újabb, szimpatikus résztvevők felbukkanásában.

Bár a demokrácia keretei nem teszik szükségessé, a hatalomba jutott politikusok – vagyis az úgynevezett elit – viselkedése sokszor hasonlít az öröklött státuszú uralkodókéhoz, vagy a népi forradalmárokéhoz. Talán valamilyen mintakövetés lehet mögötte, ahogy a néphez leereszkednek, arisztokratikusan elkülönülnek, vagy épp sajátos kontextusba helyezve forradalomról szónokolnak. Ha Rómában vagy, tégy úgy, mint a rómaiak – tartja a mondás, és mintha ennek lenne egy politikusi olvasata is, valahogy így: ha a hatalmad van, tégy is úgy. Még az sem kizárt, hogy ezzel nosztalgiát, azon keresztül pedig szimpátiát akarnak kelteni. Az erő, a határozottság komoly vezetői erények, és a választó könnyebben kötődik az ilyen erényeket mutató karakteres szereplőkhöz, mintsem megterhelő gondolatisággal sújtott eszmékhez, ideológiákhoz. Tehát a demokrácia a szimpátia forradalma.


A tömeg érdekei szerinti irányítás

Kézenfekvő megoldás a hatalomban maradásra, ha az irányítás a nép szájíze szerint történik. Viszont logikusan adódnak a következő kérdések: mit akar a nép, illetve amit akar, az mennyiben előnyös neki.

Annak kiderítése, mit akar a nép, látszólag egyszerűen technikai probléma. Főleg ha nem foglalkozunk azzal, hogy a nép mint olyan, merő absztrakció, hiszen egymástól sok szempontból eltérő emberek összessége alkotja. Így tehát csak egyszerű kérdést feltéve lehet értelmezhető válaszra számítani. A választási programok, a népszavazási kezdeményezések, a nemzeti konzultáció mind úgy fogalmaznak, hogy a felvetés könnyen visszavezethető valamilyen közhelyes evidenciához. Például: Akartok-e jól élni? Szeretnétek-e szabadok lenni? Akartok-e több hatalmat? Zavar-e titeket, hogy más gazdag, míg ti szegények vagytok?
A kormányzó hatalom ügyes kommunikációval képes kicsikarni a neki tetsző választ, és elhitethetni a néppel, hogy minden az ő akarata szerint fog alakulni. Ez maga a populizmus; a tenisz nyelvén szólva amolyan szerva-röpte játék, célszerű interakció, melyben az egyik félnek szinte csak statiszta szerep jut.

A bökkenő csak az, hogy ha a nép elégedetlen, akkor hajlamos az uralkodó elitet hibáztatni, és követelni annak távozását. A demokráciában a populizmus kártyája ekkor az ellenzék kezébe kerül, és simán ki is játszhatja, mert az antielitizmus minden krízishelyzetben népszerű. A bűnösöket meg kell büntetni, és a hatalmat a nép kezébe kell helyezni – mondják – és eztán minden meg fog változni. A valóságban ez sosem történik meg, legalábbis a változás tekintetében. A visszamutogatás, bűnbakkeresés ideig-óráig elvonja a figyelmet a struktúra fennmaradásáról, utána pedig külső okokra, hatalmi vagy financiális magyarázatokra támaszkodva marad minden a régiben.

És mi lenne, ha tényleg a nép döntene? Ez tényleges hatalom koncentrálását lehetetlenné tenné, de az elitnek ettől nagy szerencséjére nem kell tartania, mert a rendszerünk összetett és elavult. A gyakorlatban való működtetése folyamatos döntéshozatalt tesz szükségessé, és a demokrácia mai formájában a polgároknak csak arra ad módot, hogy kiválasszák, kik lesznek a döntéshozók. Az állam működtetése bonyolult, és ez elég oknak tűnik ahhoz, hogy az úgynevezett politika távol tartsa a választópolgárt a konkrét döntésektől.
Sajátos logikai láncolatban kapcsolódnak össze a demokrácia elemei: Adott a nép, ami bölcs, tehát nem hozhat rossz döntést. Kiválasztja a politikai étlapról a legvonzóbb ajánlatot, vagyis képviselőket delegál. Mire is? Annak a feladatnak az elvégzésére, amit választási kampányban hirdettek. (Mint azt utólag megtudjuk, ezt is nem lett volna szabad komolyan venni, hiszen „a kampányban bármi elhangozhat”.) Ezek után megalakul a kormány, és elkezdi működését egy valójában tökéletesen ismeretlen recept alapján.

Ilyen szempontból a demokrácia pont fordítva működik, mint a való élet. Vegyük például a színházat. Ha be akarnak mutatni egy darabot a Broadway-n, a producer és a rendező kiválasztja a játszani kívánt darabot. Ezt követi a casting, vagyis a válogatás hosszú folyamata. Itt dől el, melyik szerepre melyik színész a legrátermettebb. Szigorú szakmai követelményeknek kell megfelelni, és az egyéni tehetség mellett a közös munkára való képesség is sokat nyom a latban. Aztán a tökéletes szereposztással elkezdődhetnek a próbák, ahol már rég nem az a kérdés, valaki valamit meg tud-e csinálni, sokkal inkább az, hogy hogyan.

A politika ennek jóformán az inverze. A szereplők maguk szerzik a darabot, de a szöveget még előadás közben is állandóan átírják. Egyáltalán nem biztos, hogy mindenkinek az a szerep jut, amire a legalkalmasabb, hiszen a válogatás szűk körben, és úgynevezett politikai szempontok figyelembe vételével zajlik. Próba nincs, csak előadás, és sajnos csak közben derül ki, hogy az egész mennyire pocsék, és milyen elképesztően sokba került. Mindennek tetejébe egyáltalán nem szórakoztató.

A politikában nincs garancia semmire, kivéve a négyévenkénti szavazást, ahol a nép ismét megpörgetheti a kereket a demokrácia rulettasztalánál.

A tömeg érdekei szerinti irányításról tehát elmondhatjuk, hogy egy olyan jelenség, amire unos-untalan hivatkoznak, de a gyakorlatban még senki sem látta. Úgyhogy a kérdés, hogy amit a nép akar, egyáltalán mennyire előnyös a népnek, mindaddig megválaszolatlan marad, míg létre nem jön egy olyan rendszer, ami szondázni, értelmezni és alkalmazni tudja az akaratát.


A kényszer

A hatalom megtartásának legnyersebb formája a tömeg nyílt elnyomása. A hivatkozási alap olyan elv vagy ideológia, aminek érvényesülése természetesen népérdek. A diktatúrában a nép kiskorúsított, korlátozott képességű entitás, vagyis felülről kell meghatározni létezésének kereteit. A diktatúrák cinikusabb változatai ennek ellenére a néptől származó felhatalmazásra hivatkoznak, és ennek hangsúlyozását szóhasználatukkal is alátámasztják. (Például a kommunista rezsimek világszerte nevezték/nevezik magukat népi demokráciának.)

A demokráciában is elővehető a kényszer eszköze, ha valami a fennálló rendet veszélyezteti. Egy természeti katasztrófa, kisebb zavargások vagy pár terrorcselekmény elég ahhoz, hogy központilag csökkentsék a tömeg szabadságát, korlátozzák jogait. Ebből a szempontból az utóbbi idők leghatékonyabb találmánya a terrorizmus elleni harc. Erre hivatkozva mértéktelenül és korlátlanul lehet ellenőrzés alá vonni polgárokat – akik mind potenciális terroristák –, sőt cégeket, intézményeket is. A többség érdeke a biztonság, ami előbbre való, mint az egyéni szabadság. Ki vitatkozna ezzel az állítással, ha saját maga, vagy családja biztonsága lenne a mérleg egyik nyelvén, a személyiségi jogai pedig a másikon?
A demokráciában létező kényszer csak annyiban különbözik a diktatúrában megvalósuló gyakorlattól, hogy más a motiváció. A diktatúra politikai és ideológiai érvekkel operál, a demokrácia szószólói pedig személyes létezésünk fenyegetettségére hivatkoznak.

A kényszer vektorai a diktatúra felé mutatnak, ahogy a szabadságéi az anarchia felé. A demokrácia minőségét éppúgy meghatározza az aktuális vezetők szabadsághoz való viszonya, mint a diktatúrában a diktátor kényszerhez való hozzáállása. Így lehetséges, hogy egy demokrácia diktatórikusan, a polgárai számára kényelmetlenül, esetleg fenyegetően működik, míg egy is diktatúra lehet engedékeny, elnéző, vagy akár védelmező és szociálisan érzékeny.

A kétféle hatalomgyakorlási szisztéma közötti eltérésre, nevezetesen arra, hogy egy demokráciában van törvényes mód a hatalom leváltására, épp az autoriter módon irányító szokta felhívni a figyelmet. Ezt jobbára akkor teszi, mikor antidemokratikus viselkedésére nincs magyarázat. Sajátos módon a demokrácia keretei megengedik, hogy a hatalom birtokosa finoman a diktatúra felé tolja működését, miközben formailag minden demokratikus kritériumnak megfelel.
A kérdés persze az, hogyan képes átmenteni a hatalmát a demokrácia játékszabályai szerint egy 'autoriter demokrata'? A politikai harc ebben a stádiumban egyrészt a paragrafusok szintjén zajlik (tehát a válasz lehet az alkotmánymódosítás, a választási törvények és szabályok átszerkesztése), másrészt a PR szintjén, vagyis kampányok és erős médiatevékenység útján. A mechanizmusban az igazságnak, vagy a logikának csak látszat szerepe van, mert valójában hitviták és szimpátia kampány folyik a státuszok megtartása vagy újraelosztása érdekében. A demokrácia ilyen formában való működése könnyen kelti a választópolgárban azt az érzést, hogy nincs más választása, mint beállni valamelyik táborba, akár változást akar, akár a fennálló hatalom folytonosságát. Ha nem vesz részt a folyamatban, akkor pedig technikailag a többségi akaratot támogatja.

A politikai szótár szűkösségét jelzi, hogy megannyi kényszerhelyzetre nincs kifejezés. Nyugodtan lehetne bővíteni a 'választási kényszer', 'alkotmányos diktatúra' vagy 'jogi autokrácia' szópárokkal, amik éppenséggel a diktatúrába hajló demokrácia jelenségeit írnák le.

Tünet
 

Válságban élünk. Mióta? A felszínes sajtó szerint 2008 óta. A Lehman Brothers hírhedtté vált, és neve már azok számára is egyet jelent a világ gazdaságán végigsöprő válság kirobbantójával, akiknek a tőzsdéről vagy tőkepiacról legfeljebb homályos, távoli elképzelései vannak. A virágzó kapitalizmus levesébe beleköpő testvérek ténykedéséről igazából vajmi keveset tudunk, de abban igen nagy a konszenzus, hogy rossz fát tettek a tűzre. A tágabb szempontok és a mélyebb összefüggések elemezhetők ugyan, de már unalmas szócséplésnek bizonyulnak, amivel a szenzációra ugró média alig foglalkozik. Ez jó a közönségnek, hiszen ugyanezen csatornák a bajra instant fájdalomcsillapítóként olcsó szórakozást biztosítanak számukra, és jó a gazdasági rendszert működtetőknek, mert a bűnbakok megnevezése után tovább folytathatják kártyaváruk építését – ráadásul mindent elkövetnek azért, hogy eme építmény atombiztos erődnek tűnjék.

A tények és a valódi okok mindeközben feltáratlanok maradtak, vagy ha szóba is kerültek, elsikkadtak. Lehmanék – és a hozzájuk hasonlók – kiállítása a játékból látszólag rendet teremtett, de a játék a maga szabályaival nem kérdőjeleződött meg.


A törvény evolúciója

Számos tudományág felismerte már az állatvilág és az emberi társadalmak közti analógiákat.

A csoportban élő állatok a biztonságért, vagy a táplálékszerzés hatékonyságának növelésére érdekközösségekbe tömörülnek. A szűkebben értelmezett cél az egyedek, a tágabban értelmezett pedig a faj fennmaradása. Az állatok viselkedéséért a természet a felelős: a tudomány jelenlegi álláspontja szerint genetikai mutációk sorával tette lehetővé azt, hogy az egyed tulajdonságai az említett célt hatékonyan szolgálják.

Az ember mint öntudattal rendelkező lény, kívül került a klasszikus értelemben vett természeten. Filozófiai kérdés, hogy ha az ember a természeti folyamatok során fejlődött olyanná, mint amilyen ma, akkor az emberi alkotások nem tekinthetők-e éppúgy a természet részének, mint az állat- vagy növényvilág termékei? Tisztán evolucionista szemszögből nincs különbség, a teremtés pártján állókéból viszont nagyon is. Vagyis a határvonal létezésének állítása már önmagában is hiten alapuló egyéni döntés.

Akárhogyan is történt, az ember létrejött, és rendelkezik azzal a tulajdonsággal, hogy magát a környezetétől külön szemlélje. A túlélésre, a faj fennmaradására való törekvése biológiailag kódolt, de öntudata ezzel ellentétes viselkedésre is képessé teszi. Az erkölcsi szempontok, elvek, eszmék annyira komplex rendszerét építette fel, amiben az állatvilágból örökölt biológiai parancsok csak szigorú keretek közt, vagy egyáltalán nem érvényesülhetnek. Ha ezt nevezzük civilizációnak, akkor ez a fogalom akár a természet ellentétpárjának is tekinthető.

A növények és az állatok túlélési eszközeivel az öntudattal rendelkező ember is él, sőt tovább tökéletesítette. Így a megtévesztés, a manipuláció, a szimbióta vagy parazita kapcsolat az emberi közösségek szintjén is megvalósult. Ahogy a többsejtű élőlények sejtjei közti viszonyrendszert a genetikai kód határozza meg, ehhez hasonlóan az emberi társadalom is megalkotta a saját kódjait, törvényeit, amik a hierarchiát állandósítják, egyéneket vagy csoportokat hoznak kivételezett helyzetbe, hosszabb-rövidebb szövetségeket, érdekközösségeket generálnak, vagy akár alapjául szolgálnak diktatórikus és kizsákmányoló rendszereknek. A törvény kódja egy bonyolult érdekrendszer hálózatot kell összefogjon, és ezt meg is teszi a rend és a rendszer fennmaradása és működése érdekében.

A természet törvényei nem változnak, hiszen fizikai, biológiai, biokémiai folyamatokon alapulnak. Az ember alkotta törvények viszont időről időre módosulnak. Változásuk a hatalmat gyakorlók (ritkábban a tömeg) akaratát, valamint a kor ideológiai vagy technológiai körülményeit követi.

Világosan látszik, hogy egy komplex rendszer törvények nélkül nem képes a működésre. A társadalom sejtjei tudattal rendelkeznek, ami önálló gondolkodást, döntést, cselekvést tesz lehetővé. A törvény ezen egyéni szabadság szűkítését, korlátozását jelenti, és az ember mint közösségi lény, az együttműködés érdekében hajlamos a szabadságát feláldozni.

De miben áll az emberi törvények kényszerítő ereje?

A tökéletes eszköz

Egy hatalmi rendszer bármilyen eszme vagy ideológia mögé is bújik, a fennmaradás az elsődleges célja. Ehhez felhasználja törvényeit, ráadásul a törvény cél és eszköz egyszerre, hiszen avval, és annak megtartására hivatkozva akarja irányítása és ellenőrzése alá vonni a tömeget.

Az emberek leghatékonyabban a félelmen keresztül irányíthatók. Bár a félelem állítólag kifejezetten emberi tulajdonság, könnyen közös nevezőre hozható az állati ösztönökkel. Az uralkodó félelme a hatalomból való kikerüléstől, a vagyonos félelme az elszegényedéstől, a kisebbség félelme a többségtől nem más, mint előrevetítése a falkában betöltött előnyös pozíció majdani elvesztésének. Maga a konfliktus állati örökség, csak annak perspektivikus szemlélete emberi. A félelemnek, e rendkívül erős lelki mechanizmusnak a stimulálása a tökéletes manipuláció alapja. A félelem felkeltésével befolyásolható az egyén viselkedése, a közös félelmek táplálásával pedig akár óriási tömegek is irányíthatóvá válnak. Az egyéni félelmek szinkronizálására csupán egy egyszerű elemre van szükség: a félelem közös forrására.

Az emberiség történetének hajnalán a természet volt a félelem közös forrása. Inkább ellenfél, mint ellenség. Erői megregulázhatatlanok, és messze az ember képességeit túlhaladóak voltak. Ezért tartoztak az ember feletti szférákba, onnan hatottak áldásként vagy csapásként. A megmagyarázhatatlant és legyőzhetetlent célszerű volt megszemélyesíteni, istenné tenni. Egyrészt azért, mert így könnyebb volt hozzá viszonyulni, elfogadni a létezését, másrészt a közösség irányítója (kultúráktól függően varázsló vagy pap) számára is hasznos volt, hiszen az istenfélelemre támaszkodva hatalmat gyakorolhatott a többiek felett. A spirituális vezetőt felsőbb erőkkel való közelebbi kapcsolata legitimálta pozíciójában, amit a gyakorlati életre vonatkozó egyéb tudás kisajátításával erősített meg.

Az isteni eredetű erők mellett a rivális közösségek fenyegetése is a félelem közös forrása volt. Az elnyomástól, kifosztástól, katonai megszállástól való félelem összefogásra, és a közösség vezetője akaratának való behódolásra ösztönzött. Viszont amíg a törzsi társadalmakban egyértelmű volt a fenyegetettség miben léte, addig az állammá szerveződött közösségekben már a politika, a politikusok interpretációjától és döntéseitől függött mindez. A célok és motivációk annyira eltávolodtak az egyén érdekeitől, hogy a hatalom kényszerítő ereje kellett ahhoz, hogy a polgár mozgósítható legyen az állam érdekében. A kényszerítő erő felvállalt formában a törvényekben, kevésbé publikusan pedig manipulációs stratégiákban öltött testet. A jól bevált manipulációs eszköz, a félelem, és annak központilag definiált közös forrása, az ellenség, megtette a hatását. A hatalomgyakorlás fontos eleme lett az ellenségkép, függetlenül attól, hogy az valós és érzékelhető, vagy fiktív és láthatatlan.

A történelem során mindig meghatározta a hatalom, kivel vagy mivel szemben kell fennmaradjon. Amíg az uralkodó státuszát az isteni szférákból származtatta, ez elég volt legitimációjához. Ilyenkor az ellenség alatt egyszerűen minden olyan tényező volt értendő, ami az istenkirály hatalmának, vagy a köré épülő hitvilág parancsainak ellentmond. Ebben a tekintetben nem sokat változott a helyzet az ókor után sem, legfeljebb az egyistenhit elterjesztése leegyszerűsítette a képletet, és erős hierarchikus szervezetek, az egyházak létrejöttét tette lehetővé. A világról való minden tudás birtokosaiként, az erkölcsi törvények könyörtelen őreiként, és az Istennel való kommunikáció kizárólagos médiumaként rendkívüli befolyásra tettek szert.

A nyugati civilizáció történetében a középkorra jellemző, hogy az intézményesült egyház világi hatalmát az istentől származó legitimációra hivatkozva megerősítette. Támogatóit az élet utáni üdvözüléssel kecsegtette, ellenzőit ördöginek nyilvánította és üldözte, a más világnézetű népeket pedig egyszerűen barbároknak bélyegezte, amivel világos ellenségképet festett. Utóbbi hatalomtechnikailag is ésszerű lépés volt, hiszen így a kereszténység terjesztésének magasztos szándékával volt indokolható a gyarmatosítás, ami a nyugati hatalmak és az egyház vagyonának gyarapítását, továbbá helyzetük stabilizálását jelentette.

Az újkor ígérete

A felvilágosodás korának gondolkodói filozófiai, ideológiai alapon, a francia forradalom pedig az alapvető emberi jogok felől közelítve érvénytelenítette az egyháznak és felkentjeinek egyeduralmát. Bár a modern demokrácia alapelvei között szerepel az állam és az egyház szétválasztása, a politikának továbbra is fontos szereplője maradt az egyház. (Közfeladatok felvállalása mellett világnézetet, hagyományaiból eredő szertartásokat és az egyén személyiségébe integrálódó erkölcsi szabályokat adott a valláson keresztül, amikhez közösségi élmény párosult. Ezt az állam keretei közt csak ügyetlenül, igazságtalanul és diktatórikusan sikerült átmenetileg fenntartani, a kommunista pártállam égisze alatt.)

Az állam tehát az egyházról levált, de annak támogatásával, illetve támogatására számítva működik tovább. Az isteni forrásból eredő uralkodói felhatalmazás ugyan szimbolikusan megmaradt (pl. a modern nyugati államok alkotmányaiban, esküszövegekben), de már senki nem gondolja komolyan, hogy a hatalom mögött direkt módon isteni erők állnak. A tudomány fejlődésével megváltozott a világkép, és szükségszerűen új eszmék születtek. Világias értékrend bontakozott ki, aminek központjában a fejlődés, gyarapodás és a vagyon állt.

A nyugati államok fennmaradása ekkorra már nyíltan gazdasági kérdés: az olcsó munkaerőért, nyersanyagokért és piacokért folyt a harc, időnként erőszakos eszközökkel is. A növekedés egyetlen módja a területi terjeszkedés, és a gyarmatosítás volt. Egyensúlyi állapot a folyamatos érdekellentétek miatt nem jöhetett létre, vagyis állandóan háborús konfliktusokra kényszerültek a nagyhatalmak, amik mellé a kisebbek némi konc reményében szegődtek szövetségesül.

A félelem közös forrásai az országokban, népekben definiált ellenséges erők voltak, amik fenyegetése egybekovácsolta a közösséget. A nemzet fogalma a konfliktusok során felértékelődött, és a nacionalista érzések táplálásával el lehetett homályosítani a korábbi osztályellentéteket, így egyesítve egy ország erejét.

A feudalizmusból akár egyenes út vezethetett volna a monetáris alapon működő monarchiák felé, ha nem jött volna közbe az újkor, polgári forradalmaival, az ipari forradalommal és a fennálló politikai, ideológiai, világnézeti rendszereket megkérdőjelező, merőben új gondolatokkal.

A legismertebb a francia forradalom elve a szabadság, egyenlőség, testvériség. Ez egy nagyon progresszív, és valójában máig meg nem valósult elképzelés. A korábbi lázadásoknál, felkeléseknél mindig a népet elnyomó uralkodó osztály jelentette az ellenséget, de annak legyőzésénél nem-igen láttak messzebbre a rendszert támadók. A francia forradalom ezzel szemben képes volt pozitív elveket megfogalmazni, amik nem pusztán valami megszüntetését, lerombolását célozták, hanem egy mélységesen humánus társadalmi viszonyrendszert vizionáltak a helyére.

Az elvek hanyatlása

Sajnos sem a francia forradalom, sem annak következményei nem voltak annyira humánusak, mint a zászlajukra tűzött jelszó. A nagyszabású elvek hétköznapivá zsugorodtak: a szabadság fogalma a kapitalizmus virágzásával leginkább a kereskedelem és piac kontextusában maradt meg, az egyenlőség és testvériség pedig a politikai mozgalmak közhelygyűjteményét gazdagította. Igaz, voltak vívmányok is. Például a polgári forradalmak kétségtelen eredménye a centralizált uralkodói hatalomgyakorlástól való elmozdulás a parlamentarizmus felé. E változás megalapozta azt a képviseleti demokráciát, amiben ma is élünk.

Látszólag minden a legjobban alakult: az uralkodói dinasztiák a nép kezébe helyezték a politikai hatalmat, vagy a parlamentáris rendszerrel együttműködésben gyakorolták. Mégis indokolt a kérdés, hogy ki rendelkezett tényleges döntési potenciállal, olyannal, ami az állam sorsát meghatározta?

Új érték, új rend

Az említett forradalmak után a politikai és gazdasági hatalom viszonya megváltozott. Az újkori kapitalizmus szabad teret engedhetett a tőke mozgásának. Az új gazdasági rendszer fejlődésének kedvezett a liberalizmus eszméje, ami a megelőző rendszereknél sokkal nagyobb szabadsággal ajándékozta meg az egyént, de egyszerre be is tagolta a kapitalista gazdaság értékrendszerébe azzal, hogy a tulajdont és a versenyt is szabaddá tette. A származásból eredő vagyoni különbségek, vagy a tőke szaporításához szükséges egyéni képességek eltérése nyilvánvaló egyenlőtlenséget okozott. Továbbra is osztályokra tagolódott a társadalom, vagyis az egyenlőség és testvériség elve kivitelezhetetlen idea maradt.

A valódi érték a prosperitás és a növekedés lett. Amíg az uralkodók befolyásukat csak területfoglalással vagy szövetségek megkötésével tudták növelni, addig a tőkének mindenféle nemzeti vagy politikai elkötelezettség nélkül kizárólag önmaga gyarapodásával kellett foglalkoznia, amire számos lehetősége nyílt. Mérhetetlen szabadsága révén nem kellett figyelembe vegyen semmilyen szociális vagy lokális szempontot, egyszerűen a hatékonyság logikája mentén működött, és működik ma is. A politika színházának színfalai mögött a tőkés érdekek remekül érvényesülnek. Például búsás haszonnal kecsegtető befektetésnek bizonyulnak a háborúk, majd az azt követő újjáépítés támogatása úgyszintén. Békeidőben is van bevétel: a hitelből finanszírozott államok garantálják a profitot, és mivel növekedési pályára kényszerülnek, az adósság egyre mélyülő csapdájába szorulnak.

Néhány ország ugyan értékes nyersanyagokkal rendelkezik, de többségük adóbevételekkel tud csak pénzhez jutni. Az állam költségeit és adósságát a lakosság kell megfizesse, vagyis annak irányítása elementáris érdeke mind a regnáló hatalomnak, mind a hitelezőinek. A politikai elit a jólétre, fejlődésre, növekedésre hivatkozik, a recesszió időszakában pedig a kilábalás szükségességére, az egyensúly megteremtésére. Ez viszont csak kommunikációs stratégia. Önmagában az állam többnyire képtelen a működésre, de ennek beismerése bukáshoz vezetne. Mivel a bukott oldallal szembeni politikai alternatíva mögött ugyanazok a tőkeérdekek jelennének meg, mint a korábbi elit mögött, ezért gyakorlatilag mindegy, milyen ideológiájú a politikai hatalom birtokosa.

A félelem közös forrása ebben a globális játszmában az egzisztencia elvesztése. Egyformán jelentkezik egyén és állam szintjén – e miatt mindkettő sajátos függőségi kapcsolatba kerül a tőkével. A látszat fenntartása érdekében viszont az állam nem lehet őszinte. A politika művészete manapság épp abban áll, hogy a választott vezetők a tőke nyomása mellett el tudják hitetni a tömeggel, hogy potensek és kompetensek, így elérik a választópolgár anyagi részvételét azért, hogy fenntartsák mind a saját, mind a tőke status quo-ját.

A tőke törvényei

Az állam tehát kényszerből, a tőke pedig természeténél fogva vallja a növekedés- és profitközpontú elveket. A tőke e kapitalista axiómákat az állammal és annak polgáraival elfogadtatta mint egyedül érvényes gazdasági törvényszerűséget, és ennek mentén sikerült az állam után a tömeget is rávenni a jövőbeli, még elő nem állított értékek hitellel való megterhelésére. Tökéletes béklyó, mely a manipuláció eredménye és forrása egyszerre.

A piac, a befektetők hangulata egy megjósolhatatlan valami, amitől családok, cégek, országok sorsa függ. Ma az egyén és az állam egyformán félhet a közös, láthatatlan ellenségtől, ami az árfolyamok ingadozásában, értékpapírok értékének nagymértékű mozgásában nyilvánul meg. De ez csak egyike a kapitalista gazdaság működéséhez szükséges számtalan félelemnek. A fogyasztás fokozására ösztönző reklámok például az egyénben azt az érzést táplálják, hogy kevesebb lesz a többeknél, amennyiben nem vesz meg valamilyen terméket vagy szolgáltatást. A cégek a riválisaikkal szembeni lemaradástól, és a már említett piaci bizonytalanságtól kell tartsanak. (Utóbbinak a hatásait az állam is érzi, és a cégekre kirótt növekvő adóterhekkel próbálja saját hiányát kompenzálni. Ez pedig leépítéssel, cégek felszámolásával járhat.) Az államnak is van mitől tartania: a régióba tartozó versenytársaktól, és attól, hogy a tőke nem jön be, vagy éppen elhagyja az országot. Ez utóbbi mára a gazdaságpolitika alapvető formálója lett.

A fenti példákban persze nem ellenségekről, hanem a „tisztességes, szabad piaci ellenfelekről” van szó. A kérdés csak az, hogy a sarokba szorított, ellehetetlenített egyén vagy közösség annak okán, hogy már egzisztenciálisan nincs vesztenivalója, nem fordul-e szembe ellenfeleivel? Nem fog-e mélyen gyökerező ösztöneire hallgatva nyílt agresszióval reagálni az őt szorongatók lépéseire?

A tőke és az állam, noha egymással sokszor ellentétesek az érdekei, ezen indulatok elkerülésére törekedve manipulálja a tömeget. A tőke fogyasztásfüggővé, divatkövetővé, egyszerűvé, lustává és szellemtelenné teszi az embereket, mert így könnyebb őket befolyásolni. A politika demagógiával, nagy célok lebegtetésével, rég elkoptatott eszmék sulykolásával, és aktuális ellenségképek fenntartásával alakítja őket a rendszer kezes bárányaivá.

A fejlődés réme

Tisztán látszik, hogy van, amitől az állam és a tőkések is félhetnek. Az olcsó vagy önfenntartó megoldások, az alternatív árucsere hálózatok, a decentralizált döntési folyamatokkal működő, önrendelkező közösségek mind a tőke és állam mai formában való szükségességét kérdőjelezik meg.

A nagy gazdasági vagy politikai rendszerekről való lekapcsolódás a technológia fejlődésének köszönhetően elérhető közelségbe került. Az interneten kialakulhatnak pénz nélküli, saját kreditrendszert használó érdekközösségek, ahol áruk, szolgáltatások, szabad kapacitások cserélhetnek gazdát. A világhálón keresztül gyors és hatékony alkalmazások optimalizálhatják a döntéshozatalt, erőforrás elosztást vagy bármilyen közösséget érintő probléma megoldását. Önálló energiaellátással rendelkező települések épülhetnek, és az ott lakók önellátó gazdálkodást folytathatnak, ha a klimatikus viszonyok ehhez kedvezőek.

A technológia fejlődésével persze a gazdasági szereplők is tisztában vannak, és lehetőségükhöz mérten igyekeznek a profitszerzés szolgálatába állítani. Támogatják a kutatásokat, de elképzelhető, hogy egy bizonyos szinten túl ellenérdekeltté válnak. Az ingyenes, vagy az olcsó, kis közösségek által termelt javak, a szabadon elérhető termékek tönkretehetik a tömeges fogyasztásból élő óriásvállalatokat. A fejlődés számukra csak akkor előnyös, ha nem veszélyezteti a nyereséget, tehát jól kontrollált körülmények közt zajlik. A tőke láthatatlan ellensége a kiszámíthatatlan kreativitás, valamint a decentralizált kooperáció. Az államot, mint a tőke működésétől függő szerveződést ugyanez az ellenség fenyegeti. Adóbevételektől esik el minden pénzforgalmat mellőző tranzakció esetén. Nem igazán érdekelt az őt kikerülő közösségek önállósodásában, és még ha használ is olyan zöld és alternatív fogalmakat, mint önellátás, fenntarthatóság vagy környezettudatosság, ezt a vállalatokhoz hasonlóan image építésre, kampánycélokra alkalmazza. (Csak e torz megközelítés magyarázhat pl. egy olyan cinikus ötletet, mint a szén-dioxid kibocsátás mértékével való kereskedés.)

Egy másik út

Az ellenségkép fenntartása, a félelemmel való manipuláció a társadalom működésébe mélyen beépült. A biológiai és technikai fejlődést alapul véve mégsem elképzelhetetlen, hogy a közösséget összetartó vagy mozgósító erők is megváltozhatnak egyszer. Lehetne másképp gondolkodni a hatalomról, azt nem ember és ember közé ékelve, hanem a képesség és tudás relációjában újrafogalmazva. Át lehetne irányítani az alkotó energiákat a legtágabban értelmezett közösség javát szolgáló tevékenységekre. Meg lehetne tenni az első tudatos lépést az emberi evolúcióban, hátrahagyva a hatalmi és lokális érdekek okozta megosztottságot, a tudatosan kreált ellenségképeket, a félelem vezérelte kényszercselekvéseket. Egy új alapokon felépített társadalmat lehetne tervezni, felmérve a képességeit, szükségleteit, és objektív szemszögből mérlegelni a lehetőségeit.

A tudomány eredményei biztos bázist adhatnának az emberiség gondjainak globális megoldására. Lényegében a szándékon, a cselekvőképes erők egyidejű megmozdulásán múlik a társadalmi átalakulás. A mai, pénz orientált szemlélet szerint az a cselekvőképes, aki tőkével rendelkezik, miközben a gyökeres változtatás szándékával általában a rendszer működése szempontjából súlytalan szereplők állnak elő. Ha ez a kettősség megszűnik, akkor nem lesz értelme sem látható, sem láthatatlan ellenségekkel fenntartani a félelmet, mert nem ez, hanem pozitív, építő erők motiválják majd civilizációnkat. A humanista szemlélet kiteljesedésében méltó feladatot kaphatna a tudomány és a technológia, végleg elszakítva egymástól a munka és az alkotás fogalmát.

A lehetőség adott. A megvalósítás felé konkrét lépéseket tehetünk, és csak egyvalami jelenthet igazi akadályt: a szabadságtól való félelem.

 

 Látszólag nincs megoldás, de valójában mégis van. Koncentráció, a szellemi képességek összpontosítása kell hozzá, és türelem, higgadt gondolkodás. Némi próbálkozás után mégis jön a feszengés, kapkodás, később a düh és frusztráció, végül a tehetetlenség és a lemondás. Az idő alattomos ellenlábas, minden eltelt percével csak tépázza az eleinte ép önbecsülést. Az oly egyszerűnek tűnő rejtvény lassan gúzsba köti az elmét, felzaklatja a lelket, és megoldás híján kibúvók keresésére sarkall. A probléma nem változik, csak a hozzáállás. A sikertelenség lelki mélységekig hatoló pusztítása képtelenné tesz a megoldásra, külső építkezés helyett belső rombolás az eredmény.

Ez a feladványok labirintusában botladozó ember útja, aki az utolsó stádiumban áldozatként, becsukott szemmel várja a csodát – vagyis a segítséget másoktól –, nem látva, hogy a közösségek, társadalmak hasonló, csak sokkal gigantikusabb rejtvényhalmazok foglyai. Szorult helyzetükből fakadó indulatuk egyre messzebb sodorja őket is a megfejtéstől, mert a folyamat első lépcsője, a nyugodt és tárgyilagos helyzetfelismerés épp ellenkező állapotban lehetséges. Az őrület határán már nincs kontroll, szabálykövetés, sőt alkotás sem. Az érdek atomizálódik, ahogy a bizalom fogy, és minden szándék és tett az önzés logikáját követi. És a tett valójában csak ennyi: a mindennapi szükségletek kielégítése. Mint elsődleges „reflex”, természetes egyéni reakció, aminek forráskódjait génjeinkben hordozzuk. Ha csak ezzel telik az idő – és ha nehéz, akkor bizony szinte csak ezzel –, akkor nem marad se alkalom, se energia a kérdés megfogalmazására: miért van így? Eszünk ágában sincs kivonulni a pusztába, és napokig éhezve meditálni az okokon. (Ez amolyan Jézusos modorosság lenne, amit nehéz felvállalni. Ráadásul addig ki gondoskodna a megélhetésről?) Inkább marad a jelenkor mantrája: termelni, fogyasztani, termelni, fogyasztani… – és ügyelni, hogy minél tovább benne maradhassunk a körforgásban. Mert ha nem, az maga a halál.

A közösség pont annyira szervezett, amennyire az a körforgás fenntartásához szükséges. A rendszer szempontjából a közösség egyenlő a fogyasztói célcsoporttal. Nemzeti, kulturális vagy generációs különbségekre csak akkor figyel, ha ebből haszna van, a többi csak feszültséget okozó hiba, amit ki kell küszöbölni. Ebben segít neki a látszólagos hatalom, a politika, ami az önrendelkezés (az úgynevezett demokrácia) hamis illúziójába ringatja a tömeget. Békés időszakban ez elég is, de komolyabb ellenállás esetére erőszakszervezeteit is fenntartja.

Az egyén minél jobban programozott, annál kevésbé tudja magát elképzelni a rendszeren kívül. Nem foglya, hanem alkotóeleme e különös képződménynek. Értékrendjével azonosul, és saját teljesítményét is ezen mércével méri. Sikertelenségében önmaga ellen fordul, és a külső rendhez való alkalmazkodni nemtudása belső rendjének megbomlásához vezethet. Ha azt mondjuk valakiről, hogy „lecsúszott” ember, nem erkölcsi, vagy szellemi hanyatlásra gondolunk, hanem egzisztenciálisra – hiszen ez számít igazán. Már nem versenyképes munkaerő, tisztességes adófizető, potenciális fogyasztó, hanem homokszem a fogaskerekek közt.

Amíg az ilyen emberek elenyésző számban vannak, a rend nincs veszélyben, a gépezet hibahatáron belülinek könyveli el a jelenséget. Viszont ha kezd az anyagi bizonytalanság tömegessé válni, lépni kell a rendszer stabilitása érdekében. Az eszközök persze silányak, hisz a fogalomkészlet is hiányos. Humanitás, szolidaritás, áldozatkészség, haza- vagy emberbaráti szeretet – a látszólag cselekvőképes politikai hatalom ezekkel a címkékkel látja el álságos akcióit, amik hamis prédikációkban, és a beszedett adók részleges visszatáplálásában merülnek ki. A ténylegesen potens pénzvilágban az említett fogalmak pedig csak töltények a marketing fegyvertárában, és elpufogtatásuk cégek és márkák felmagasztalására szolgál, nyilvánvalóan a profit érdekében.

A rendszer bármely szereplőjét is vizsgáljuk, mindnél drasztikus minőségi változást okoz az anyagi ellehetetlenülés. Az állam csődje politikai felfordulással, a cégé összeomlással és megsemmisüléssel, az egyéné az önbecsülés és az erkölcsi tartás megroppanásával jár. Az egzisztenciális mozgástér megszűnésével nincs az az arculat, ideológia, etikai vagy vallási máz, ami el ne tűnne, átengedve helyét a korrupciónak, az erőszaknak, a militáns és kirekesztő szándéknak.

Mintha minden valamire való emberi alkotmányt egy láthatatlan, mégis anyaginak hívott szubsztancia függésében lenne, eltorzítva a valóságot, és helyette fenntartva egy alternatív, saját törvényei szerint működőt. Méghozzá olyan törvényekkel, amik alól nincs kibúvó, mert ezzel látszólag magát a létet kérdőjeleznénk meg. A helyzet iróniája, hogy önjelölt törvényhozónk újabban méltó ellenfélre talált: a Természetre.

A nyersanyagok és az élettér határossága áthatolhatatlan betonfalként magasodik az örök érvényűnek hitt növekedés előtt. A máskor sikereinket kísérő mondás, miszerint „határ a csillagos ég”, találóbb, mint eddig bármikor, de most új kontextusban figyelmeztet bolygónk és lehetőségeink végességére. A gazdaság makacs és rövidlátó törvényei saját pusztulását okozzák, mert nem emberiek és nem is Föld-kompatibilisak. Ezek a törvények sajnos a társadalomban is mélyen gyökeret vertek, így megszűnésük vélhetően a közösségre is romboló hatással lesz.

Ez volna hát a kötelező íve az evolúciónak, legyen az biológiai, társadalmi, gazdasági vagy kulturális? Tényleg a hanyatlás és a megsemmisülés receptjét hajtjuk végre, bárki írta is azt?

A válasz lehet sztoikus és távolságtartó, mondván, nincs megoldás, és kár is bosszankodni a megváltoztathatatlanon. Elég hátradőlni, és nézni az önemésztés színjátékát, ami maga az élet, hisz mohóságunkban előbb-utóbb úgyis mindannyian felragadunk az anyagi világ hatalmas légypapírjára.

Esetleg még felmerülhet az általános emberi bölcsességbe vetett hit, ami helyrebillenti az egyensúlyt, és hibáinkból tanulva egy új, magasabb szintű rendet hozunk létre a jelenlegi romjain. Majd csak előáll egy zseni, aki megfejti a rejtvényt, és akkor ismét boldogan ünnepelhetjük a természet és önmagunk felett aratott diadalt – mint azt már annyiszor tettük.

Persze mindez csak önáltatás (és önaltatás), kibúvó a gondolkodás és döntés felelőssége felől. A 'majd csak megoldódik valahogy' logikája naiv, az 'úgysincs megoldás' logikája pedig cinikus.

De miért ne lehetne elszakadni mindettől, és legalább gondolatban visszamenni a kiindulóponthoz? Tegyük fel, hogy ez az ördöglakat mégiscsak nyitható. Tegyük fel, hogy a kezdetekkor fennálló lehetőségek közül nem a megfelelőt választottuk. Lehetséges-e más formája a fejlődésnek akár egyéni, akár közösségi szinten?

Ma a haladás motorjának a világgazdaságot tartják. Sajnos ez a motor nem működik jól, időről időre elromlik. A hiba tünete maga a válság, a rendszer betegsége, ami valamiért nem elkerülhető. Ennek pontos okait gazdasági elméleteken és modelleken keresztül magyarázzák, és ezzel csak egy baj van: mindig visszamenőlegesen érvelnek. Az elméletek mögé viszont nem lehet elbújni, a valósággal való szembesülés alól nem ment fel az okoskodás. Száraz tény, hogy a krízis a tömegek elszegényedését okozza, ami visszaveti a fogyasztást, még lejjebb taszítva az amúgy is lejtőre sodródott gazdaságot.

A nyomor ok és okozat egyszerre, holott pusztán a bőség inverze, egy számokkal kifejezhető érték, grafikonra rajzolható vonal. A 'mindenható' gazdasági teljesítmény hektikus hullámzásával oszcillál a mennyország és pokol állapotai között, ide-oda rángatva embereket, családokat, országokat. A rendszer pozitív kilengéseinél minden prosperál, a negatívnál konganak a vészharangok. A rendszer mesterséges, valóságtól távoli voltára mindeközben nincs egyértelműbb bizonyíték, mint az, hogy magas rangú politikusok, bankárok, vagy hitelminősítők egyetlen mondatára komoly szárnyalásba vagy zuhanásba kezdhet akár egész földrészek gazdasága. Csak mondanak pár számot, és máris fordul a világ, miközben egy kapavágással sem történt több vagy kevesebb, mint az előző percben.

Azt a kérdés senki sem teszi fel, van-e kedve bármelyikünknek részt venni e világméretű társasjátékban. Lehetünk a gyerek, akit akarata ellenére feltettek a mérleghintára, és üvöltve tiltakozhatunk sorsunk ellen, mégsem történik semmi. Méghozzá azért, mert akik irányítják, nem akarják, akik működtetik, nem tudják elképzelni, hogy lehetne másképp is.

De ki fogja megkocogtatni az emberiség hátát, és figyelmeztetni tévedésére? Arra, hogy az idő valójában elfogyott, és mindaz, amit kitalált magának, tarthatatlan?

Az elképesztő információs zajban nehezen érzékelhető, mégis vannak ilyen hangok. A helyzet komolyságához képest méltatlanul kevés szó esik róluk. Amikor mégis, a rendszerbe enyhén szólva nem illeszkedő koncepcióikkal könnyen bélyegzik őket őrült fantasztáknak. Furcsa szerepet vállalnak, hiszen nem hálás helyzet az emberiség betegágyánál diagnosztának lenni, pláne akkor, ha a beteg hallani sem akar a gyógyszerről.

Nehéz megmondani, mikor lesz túl késő – ha még nem az –, a szérum kipróbálására egyelőre nincs esély. Az eddig bevált rendszerbarát receptek még bizonyára kipróbálásra kerülnek, és a hibák toldozása-foltozása fenntarthatja a működés látszatát. A jelenlegi rend fenntartásáért aztán egyre durvább kompromisszumokra lesz majd szükség, és ez végül kikényszerítheti a végső összeomlás határán agonizáló rendszer irányítóinak nyitottságát.

Ki tudja, vajon abban a stádiumban épp egy kemény diktatúrában, vagy a már az atomjaira hullott társadalom káoszában fogunk-e élni? Az azonban biztos, hogy az emberi gyanakvás és bizalmatlanság bármilyen közösségi konstrukcióval szemben erős lesz, és ez minden korábbinál nehezebbé fogja tenni az együttműködést. Komoly hátrányból indulhat az új kísérlet, és ez lesz talán a túlélési ösztön legkomolyabb megmérettetése a történelemben. Egy új feladvány, egy látszólag kinyithatatlan ördöglakat.

Bevezetés

Tájékozódni nem könnyű dolog. Az internet káoszában mindenre és mindennek az ellenkezőjére találhatunk bizonyítékot. Hogy mit fogadunk el igaznak? Leginkább azt, amit szeretnénk.

Vegyük például a világ mai problémáit. Akadozik a világgazdaság gépezete, drágul minden termék és szolgáltatás, ahogy a benzin és más az energiaforrások is, és egyre gyakoribbak a szélsőséges időjárási viszonyok. Egyre szennyezettebb a környezet, miközben a társadalmat elszegényedés, romló közbiztonság fenyegeti. Ebben a helyzetben mi sem természetesebb, mint a világ legolcsóbb és legnagyobb adatforrásához fordulni kérdéseinkkel.

A válaszokat keresve akár neveltetésünk, vagy családunk zaklatott múltja is elég lehet ahhoz, hogy magyarázatként olyan gondolatfüzéreket fogadjunk el, amik a bajokat egy hagyományosan ellenszenves bűnbak nyakába varrják. Például egy csoportéba. Legyen az ideológiai vagy etnikai, az egyenlet szinte ugyanaz, a változó pedig ilyenkor 'A', vagyis 'a' náci, 'a' zsidó, 'a' cigány, 'a' kommunista stb. – attól függően, rajtunk vagy felmenőinken a történelem mely szakasza gázolt át. Ez lokális vagy nemzeti szinten jelentkező nehézségekre ideális „megfejtés”, mely világosan elkülöníthető 'mi' és 'ők' viszonyon alapul, tökéletesen kirajzolódó ellenségképpel.

Ha családtörténetünk nem égette belénk az ellenségképet, és nyitottak vagyunk a világot nemzetközi összefüggéseiben szemlélni, USA, Kína, Izrael, vagy a globálisan terjeszkedő vállalatok is okolhatók a világot sújtó problémákért. Utóbbiban, vagyis az antiglobalizmusban (és az ehhez sokszor kapcsolódó környezetvédő mozgalmakban) ráadásul tetten érhető egyfajta poszthippi lázadás, alternatíva nélküli rendszertagadás, ami modern vallásként nyújtja az összetartozás örömét. Hovatovább, egy multinacionális vállalatot utálni sokkal veszélytelenebb, mint egy népcsoportot (ami nem lenne p.c.), nemzetközi közösség is formálható belőle, és könnyen kapcsolható liberális eszmékhez – ami egyébként logikai bukfenc. (szabadság → szabad piac → gazdasági növekedés → pénzügyi hatalom → politikai befolyás ≠ szabadság)

Akinek ez sem elég, az országhatárokon átívelő titkos csoportosulásokba tömörülő világhatalmi elit számlájára írhat mindent, ami rossz és egyben érthetetlen. Ez a korábbi ellenségképeknél izgalmasabb, és egyfajta „aha!” érzést okoz, mint minden új összeesküvés-elmélet. E témában jó ideje filmek is készülnek, ezeken keresztül kellemes borzongással csodálkozhatunk rá a készítők által leleplezett „valóságra”.

Tehát a repertoár óriási, az internet pedig ontja a válaszokat, tetszésünk szerint. A sokkoló dömpingben nem csoda, ha alig tűnik fel egy-egy olyan alkotás, ami eddigiektől eltérő, szokatlan mércét használ.

A tárgy

A Zeitgeist filmek szokatlan mércét használnak. Eszközeikben nagyon hasonlók a többi összeesküvés-elméletet ismertető műhöz. Szuggesztív zene, és nyugodt, határozott narrátorhang kísér végig – sokszor oktatófilmes tempóban – egy összetett, a rendszerünk betegségeit taglaló gondolatmeneten. A tömény, elsőre talán nem is minden részletében befogadható, és ráadásul kifejezetten hosszú filmek mögött profi munka, és jól felépített érvrendszer húzódik meg. A már említett mérce pedig a logika és az ésszerűség. Nem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy a tényekből levont következtetések Peter Joseph, a filmalkotó véleményét tükrözik – miközben ez persze semmilyen irányba nem kellene befolyásolja a nézőt. Ezt csak annyit jelent, hogy a szerző sem tévedhetetlen, kijelentései nem megkérdőjelezhetetlen axiómák, és természetesen ő is egy szubjektív szemlélő, akik objektív összefüggéseket keres. Ha tehát a néző hajlandó átadni magát a művek gondolati sodrásának, izgalmas szellemi kalandban lehet része, és komoly muníciót gyűjthet számos kérdés továbbgondolására. (Amennyiben az érdeklődőt a készítő is érdekli, könnyen megtalálja a vele készült interjút. Pl: itt)

Kifogásolhatjuk tartalmukat vagy esztétikájukat, de tény, hogy Peter Joseph az említett filmekkel nagy port kavart. Hatásukra jött létre a Zeitgeist-mozgalom, ami a filmben elhangzó állításokkal szimpatizáló, és a második filmben (Zeitgeist Addendum) megjelenített, Jacque Fresco által megálmodott alternatív technológiai társadalom megvalósítását támogató emberekből áll.

A tárgy bírálata

Aminek támogatója van, annak ellensége is. Noha az alapgondolat szellemi nyitottságra, az eddig alkalmazott sablonokat elvető szemléletre buzdít, mégis vannak, akik e mögött is konspirációt sejtenek. Dühödt fórumozók, cinikus cikkek, és persze filmalkotások is (természetesen összeesküvés-elméletes stílusban) figyelmeztetnek az agymosás veszélyére: a Zeitgeist-os manipulációra.

A továbbiakban ennek a jelenségnek a visszásságaira próbálok rámutatni, egy konkrét film példáján keresztül.

A tárgy bírálatának kritikája

Zeitgeist-csapda: A Transzhumanista Dilemma – ez a Peter Joseph kijelentéseit és a Zeitgeist-mozgalom alapvetéseit kritizáló film címe.

Érdemes rögtön a címnél elidőzni egy kicsit. Mi is az a transzhumanizmus? Egy olyan irányzat, ami az ember technológiai találmányokkal való fejlesztését tartja a fejlődés útjának. Mielőtt reflexből kiborgokat vizionálnánk, feltehetjük a kérdést, mit jelent ez, mi vele a baj, és vajon hol húzódnak a határai?
Például aki mesterséges anyagokból készült csípőprotézist kap, vagy platina darabkákat ültettek a fejébe egy koponyasérülés után, az transzhumanista? Netán a szilikonmell-beültetés és botoxkezelés mögött is meggyőződéses ideológiai elkötelezettség rejtőzik?

Bármilyen furcsa, de visszamenőleg ritkán merül fel a gyanú, hogy a ma már megszokott technológiák valaha az emberiség alattomos szándékból való megváltoztatására jöttek volna létre. Egyszerűen használjuk, mert az életünk része. Nem gondolunk arra, hogy az internetet eredetileg katonai céllal találták fel, miközben sajnos arra sem, hogy egy olyan ártatlan találmány, mint a televízió, milyen mértékig változtatja meg az emberi viselkedést. (Ajánlom e témában a Network című filmet.) Ma már nevetséges a hajdani aggodalom, amit az autógyártással, vagy a repüléssel szembeni előítélet generált, és mai előítéleteink valószínűleg éppen ilyen nevetségesek lesznek az eljövő generációk számára.

A technikai fejlődés valóban felvet etikai kérdéseket, de nem azon a szinten, ami magát a fejlődést kérdőjelezné meg. Mindjárt ott van például a személyiségi jogok problémája. Emailjeinkkel, SMS-einkkel nap mint nap rengeteg információt adunk ki magunkról, és ezek könnyen tárolhatók, visszakereshetők, rendszerezhetők. A web2 és az internetes közösségek divattá váltak, ezeket használva hatalmas személyes jellegű adatmennyiséget helyezünk valójában ismeretlen helyre, távoli szerverekre. A szakemberek szerint a jövő is ez: a háttértárak helyett úgynevezett adatfelhők tárolják majd állományainkat, vagyis eljön az az idő, amikor már nem lesz szükség eszközeinkben háttértárra. Közben fejlődik a mesterséges intelligencia is, melynek alapelemeivel az internetes keresőmotorok felhasználó szokásokat beazonosító algoritmusaiban találkozunk.
Egyik oldalról nézve kényelmes, másik oldalról viszont ijesztő, amerre haladunk. A technológiai lehetőségek bővülésével tehát korántsem a transzhumanizmus a valódi dilemma, hanem az, hogyan tartható meg a személyes szabadság és az egyéni döntési jog egy jelenleginél sokkal magasabb szinten komputerizált és kibernetizált társadalomban, amiben az egyént a rendszer eszközigényénél fogva, illetve személyes adatai birtokában kiszolgáltatottá teheti.

Visszatérve a filmre, rögtön a nyitó jelenet sötét képet fest Peter Josephről. Személyes vallomását a gyerekvállalásról, mely eredetileg a róla készült interjúban hangzik el, az alkotó háromfelé vágta, az elejét kihagyta, a szüneteket pedig feldíszítette Alan Watt B. Russellről és Huxleyékról szóló mondatával. A film azt sugallja, Peter Joseph véleménye összefügg az utóbbiak népességszabályozást támogató irányzatával. Noha ez tényszerűen is tévedés, hiszen maga Peter Joseph csak annyit állít, hogy egy új értékrend elterjedésével szabályzás nélkül is mérséklődne a népességnövekedés, nem világos, mi a probléma a tudatos hozzáállással. Mi értelme lenne vitatkozni azzal a ténnyel, hogy egy biológiailag és társadalmilag is kódolt viselkedési minta szerint utódokat kell létrehoznunk, tekintet nélkül Földünk eltartóképességére?

A biológiai ok nyilvánvalóan a faj túlélési törekvésére vezethető vissza, a társadalmi motiváció azonban ennél valamivel összetettebb.
A népszaporulat a törzsek, majd később a nemzetek szintjén valóban létkérdés volt addig, amíg a munkaerő és a haderő ezzel szorosan összefüggött. A háborúk és járványok hatását a fejletlen orvostudomány nem tudta ellensúlyozni, így a mainál sokkal alacsonyabb átlagéletkor mellett nem fenyegetett a túlnépesedés problémája. A technika fejlődése azonban lehetővé tette, hogy a közösség ereje ne tagjainak számában mutatkozzon meg, és ezzel egyszerre utat nyitott az egyén átértékelődésének. Ha az egyes ember puszta létrejötte már nem feltétele a közösség fennmaradásának, azaz önmagában nem feltétlenül hasznos, akkor a reprodukciós ösztön leválik a közösségi érdekről, ha pedig a csoport számára teher, kifejezetten szembe kerül vele. Az élet tehát közösségi szempontból nem abszolút érték, hacsak nem deklarálja ennek ellenkezőjét valamilyen, társadalmilag elfogadott szabályrendszer. Ilyen rendszer a vallás.

A vallás keretei közt a közösség és az egyén egyaránt megszabadul a globális felelősség terheitől, és az emberiség sorsát egy felette álló, ismeretlen entitásra bízza. A szabályok betartásáért cserébe védelmet kap – miközben természetesen az isteni parancsot követve szaporodik és sokasodik. A vallás az erkölcsi iránymutatásaival megkönnyíti a közösségi együttélést, de logikája globális szinten nem értelmezhető, és nem is ellenőrizhető, mivel annak láncolata bizonyos ponttól a transzcendens dimenziókba vész. Sem a kereszténység, sem más hagyományos vallás nem foglalkozott a túlnépesedés problémájával, hiszen ez a probléma a vallásalapítók korában, és utána még több száz évig nem is létezett.

A vallás szemszögből vizsgálva tehát az utódnemzés kérdését, nincs értelme az 'életminőség' fogalmának – a gyermek áldás, ahogy ez a mi nyelvünkben össze is olvadt egy szóvá, kifejezve, hogy a vallás az új életere, mint abszolút értékre tekint.

Ellenben egzisztenciális értelemben annál inkább van értelme az élet minőségéről gondolkodni.

Egy újszülött gyermek lehetséges életpályája a szerint rajzolódik ki, melyik társadalomban és azon belül milyen családban látja meg a napvilágot. Életének minősége alapvetően függ génjeitől, a rendelkezésére álló testi és szellemi táplálék mennyiségétől, valamint minőségétől. Jövőjében lehetnek kitörési pontok, melyek új társadalmi és szellemi síkra terelhetik sorsát, ezekkel viszont csak akkor tud élni, ha környezete erre felkészítette, és genetikai adottságai is megvannak hozzá. Az a tény, hogy az egyéni fejlődésnek vannak biológiai és társadalmi kritériumai, igazságtalannak tűnik. Ennek ellensúlyozására a vallás hitelvek igazságát és az isteni törvényeket nyújtja, amik előtt – állítása szerint – minden ember egyenlő. A vallás tehát nem avatkozik be a társadalmi viszonyokba, inkább rögzíti azokat.
Az adottságokon alapuló egyenlőtlenség feloldására a valláson kívül a társadalmi szolidaritás nyújtana megoldást. Ennek keretei azonban korlátozottak, hiszen a társadalom anyagi és szellemi erőforrásai éppúgy a kompetitív gazdasági rendszertől függenek, mint az egyénéi. A közösség teherbírása így csak addig terjed, amíg az azt fenntartó egyes ember nem kényszerül túl nagy áldozatra. A közösségek közti szolidaritás ugyanilyen törvényszerűségeket mutat, ha nagyobb egységeket tekintünk.
(Jó példa az EU-s országok gazdasági válságra adott reakciója: amint komoly volt a baj, az országok – felülbírálva a közösségi szabályokat – saját problémájukat kezdték orvosolni, akár a közösség kárára. Ha a válság tovább mélyül, a hibái miatt meggyengült közösség széthullhat. Napjainkban ennek megakadályozására hoznak tagjai áldozatokat.)

Vagyis a kör bezárult, hiszen sem korábbi, sem a jelenleg fennálló értékrend nem képes kiküszöbölni az egyenlőtlenséget, melynek mértéke egy ponton túl a rendszer összeomlásához vezet. A rendszer fenntartásában érdekeltek minden erőfeszítésükkel e pontot akarják elkerülni, de ez tisztességes eszközökkel már egyre kevésbé lehetséges. Így két választásuk marad: vagy engedni az összeomlást, ami káosszal fenyeget, vagy kiépíteni egy erős, modern, központosított diktatúrát.
Utóbbival kapcsolatos balsejtelmeit Peter Joseph is megfogalmazta első Zeitgeist filmjében. Világosan állást foglalt a nemzetközi hatalomkoncentrációval, a tömegeket befolyásoló manipulációval, a szándékos népbutítással szemben. A beültethető azonosító chipet sem üdvözlendő vívmánynak, hanem egy félelmetes lehetőségnek véli a hatalom kezében.
Persze a fejlett technológia segítségével tömegeket kontrolláló világhatalom rémképe nem új gondolat. Többek közt Russell, Huxley, Orwell, Wells, műveiben sokat elmélkedett erről. Ezt azonban súlyos tévedés úgy beállítani, mintha a jövőről alkotott vízió valójában az általuk vágyott utópia lenne.
(Érdemes a filmben sokat emlegetett Bertrand Russell életútját és írásait közelebbről is tanulmányozni. Még ha filozófiájával nem is értünk egyet, könnyen beláthatjuk, milyen távol esik valódi szemléletétől a műveiből kiragadott, és néhol hibásan lefordított idézetekből sejtetett gonoszság.)

Felmerül a filmben az eugenika kérdése is. Itt is - hasonlóan a transzhumanizmus esetéhez -, indokolatlan paranoiával találkozunk. A Venus Project alkotója semmiféle embergyárat, gén- és testjavító technológiát nem tervez direkt módon az általa elképzelt alternatív társadalomképbe, noha ennek megvalósíthatóságához nyilvánvalóan közelebb kerülünk a tudomány fejlődésével. Az, hogy vannak, akik majd ilyen lehetőségekkel élve változtatni akarnak magukon, éppenséggel az egyéni döntésükön múlik. Az egyén döntéseit viszont a közösségnek egészen addig nem lenne joga felülbírálni, amíg az a másik személyt, vagy a közösséget nem sérti. Nyilvánvaló, hogy új viszonyokhoz új szabályok kellenek, és ezek kidolgozása kulcsfontosságú lesz arra nézve, miként őrizheti meg az egyén szuverenitását.

A film időnként igyekszik releváns problémákat felvetni. Például azt, hogy egy modern, új rendszerű társadalom ténylegesen hogyan valósul meg, az elveken túl, a gyakorlatban miként építhető fel, milyen elemekből. Gondolatébresztés helyett viszont továbbra is a Zeitgeisthoz egyáltalán nem kapcsolódó retro-scifi részletekkel, és témába nem illő, de időnként érdekes idézetekkel lep meg minket a filmalkotó. Sajnos nem tud túllépni a transzhumanista-darwinista Új Világrendes prekoncepcióján, lépten-nyomon csúsztat, és a 'lehetségest' összemossa a 'kötelezővel'.

Hogy valami igazán pozitív is elhangozzék a műről, a második felében megjelenik G. Edward Griffin, és figyelemre méltó eszmefuttatással áll ki az individualizmus mellett. A közösség és egyén viszonya rendkívül érdekes kérdés, és komoly társadalomfilozófiai mélységekig lehet eljutni azon spekulálva, miként változik a közösségbe szerveződő egyén szabadsága, illetve van-e értelme a közösségről, mint önálló entitásról beszélni. A libertariánus eszme megannyi irányzata foglalkozik ezzel, és talán ezen szellemi források is komolyan hozzájárulhatnak egy majdani alternatív társadalom létrehozásában. Egészében véve mégsem világos, mindez hogy kerül ide, milyen módon cáfolja a Zeitgeist állításait. Ha minden áron valahogy közös nevezőre akarjuk hozni a két dolgot, például kijelenthetjük Jacque Frescoról, hogy ő ebben a viszonyítási rendszerben egy konzekvencialista libertáriusnak számít – de ezzel egy tapodtat sem haladtunk előre. Griffin individualista kortesbeszéde végül is sok helyen egybevág Peter Joseph gondolataival; egy erőforrás-alapú gazdaság társadalmi berendezkedésénél sem tekinthetünk el az egyén szempontjaitól, mert ebben az esetben valóban csak egy újabb diktatúrát hoznánk létre. Ennek elkerüléséhez kifejezetten hasznos lehet akár Griffin, akár más libertáriusok véleményének megfontolása.

Záró gondolatok

Komikus, hogy a film Peter Josephet az „Új Világrend” agitátorának tekinti. Vajon ez abból a csavaros logikából ered, hogy bármilyen rendszerkritika vagy ideológia képes megosztani az embereket, és ennek folytán a jelenlegi rendszernek is támogatókat toboroz? A valóságban tényleg van ilyen hatása.
Láthatóan van, aki a Zeitgeist filmek állításait mereven elutasítja, és ez a réteg is két részre oszlik: 1. akik nem értik, 2. akik nem akarják érteni, hiszen a jelenlegi szisztéma haszonélvezői, vagy vak elkötelezettjei. (Hozzá kell tenni, hogy a másik oldalon is vannak egyszerű 'hívők', ők kritika nélkül szajkózzák P. Joseph és Fresco szavait.)
A részben elutasítók tábora is elég színes, köztük találunk olyat, akit már egy másik összeesküvés-elmélet „megvilágosított”, és számos kritikust, akinek Zeitgeist-es gondolatok túl puhák, esetleg túl kemények.
Odáig viszont kevesen merészkednek, hogy paranoid módon épp e gondolatok megfogalmazójában lássák az ellenséget. A szóban forgó 'ellenfilmnek' ez is sikerült. Miután Peter Joseph kijelentette, hogy vannak produktívabb, haladóbb csoportok, mint az Új Világrendet tagadóké, az alkotó levonta a tanulságot: bizonyára ő is az Új Világrend ügynöke. Ez a pazar logika nem állít mást, mint: aki nincs velünk, ellenünk van.

Foglaljuk tehát össze röviden, mit tudunk meg e filmből:

Peter Joseph kreált problémákat vet fel azzal a céllal, hogy pánikot keltsen, aminek hatására a társadalom ijedtében belemenekül az új, Peter Joseph által felkínált rendszerbe, melynek neve Venus Project. A technológiai munkanélküliség, az éhezés, a gazdasági érdekből kirobbantott háborúk, a pénzügyi spekulációk okozta válság, a túlnépesedés, mind csak kreált problémák. (David Icke) Peter Joseph ezekre hivatkozva filmjeiben, követve a „Quintus Fabius-féle módszert: halogassunk, halogassunk, kerüljük a konfrontációt”(Griffin) egy új értékrend elfogadására szólít föl, és mozgalmat alapít, ami a fennálló rendszer megváltoztatását célozza. (?) Szövetkezve a transzhumanistákkal, technokratákkal, Fabianista kollektivistákkal, az ENSZ-szel és az UNESCO-val a háta mögött Aldus Huxley elképzelésein alapuló diktatórikus társadalmat akar létrehozni, melyben egy fizikailag és genetikailag feljavított elit önálló fajjá válik, és uralkodik a rabszolgasorba taszított tömegen, melynek tagjai „érzelmekkel és gondolatokkal lesznek feltöltve”.(?) Russell, Orwell, a Huxleyk (ráadásul az idősebb még Darwinnal is jóban volt), Ehrlich és Wells mind ennek a sötét tervnek a részletein munkálkodtak, ami valójában az Új Világrend.

Nem vagyok tisztában vele, hogy a „Zeitgeist-csapda: A Transzhumanista Dilemma” készítőjét milyen szándék vezérelte. Kritikus néző számára a tárgyi tévedések és a logikai következetlenség miatt az objektivitásnak és tudományosságnak még csak a látszatát sem tudja kelteni, viszont a tájékozatlan kíváncsiskodóban talán el tud ültetni némi félelmet és gyanakvást a Zeitgeist-mozgalommal szemben. A félem gátolja a szabad gondolkozást és a kreativitást, és ezzel lassít mindennemű fejlődést.

Hogy ez kinek jó, vajon kinek az érdeke? Talán majd erről is készít valaki egy filmet – természetesen összeesküvés-elméletes stílusban.